A minap egy hideg, rohadt szagú trolin kellett utaznom. Förtelmes, undorító élmény volt.

A hátsó ajtónál szálltam fel. Az utolsó ulésen keresztbe tett lábbal egy részeg feküdt. Már akkor ledöbbentem. Viszont volt benne annyi, hogy megkérdezze, elvegye e a lábát, hogy előre tudjak menni. Persze hogy...

Azt hittem, ennyi, de aztán furcsa dologra lettem figyelmes. Sajnos az orrom előbb észlelte, mint a szemem. Elől két messziről bűzlő csöves ült egymás mellett, egy nőnek látszó és egy férfinak látszó ember, akik rendszerint az Örsön üldögélnek, vagy kiabálnak, és zavarják már puszta megjelenésükkel is a közlekedő embereket. Undorítóak, még rájuk nézni is hányingert okoz.

Szóval, azok ücsörögnek, akiknek nem lenne hozzá joguk, mivel ők nem fizetnek az utazásért. Mások megveszik a drága bérletet, a jegyet, fizetnek a BKV embertelen körülményeiért (a menetrend hibáiról nem is ejtenék szót), és nem kapnak érte semmit azon kívül, hogy rendszerint hosszú perceket kell várni 1-1 járatra, mivel folyamatosan késik. 

No de, visszatérve, úgy döntöttem, lépek. Gyúlölöm a tétlenséget, és azt, ahogy emberek mennyire nem foglalkoznak egymással, és nem fognak össze azért, hogy végre jobb legyen mindenkinek. Inkább befogják az orrukat, és végig szenvedik a hátralévő utazásukat. Egyszerűen hihetetlen. Én erre nem voltam hajlandó. A tettek mezejére akartam lépni, hogy végre történjen már valami. Nem vitatkozni akartam, csupán megoldani egy büdös helyzetet. Nem lehetett...felesleges volt törnöm magam.

Előre mentem a sofőrhöz, és megkértem, tegyen valamit, szállíttassa le azokat a bűzölgő embereket. Mire kiakadt, és elkezdett hátrafelé kiabálni, hogy "Csöveséket megkérem, szálljanak le!". Gyakorlatilag nem tett semmit. Pedig fel sem szabadott volna engedni őket a járműre. Azután pár öreg elkezdett hepciáskodni, hogy menjünk tovább, majd az örsön leszállítja őket aki akarja. Mire a sofőr mutogatott rám, hogy miattam van az egész. Engem nem zavart, én vállalom a tetteimért a felelősséget, mert amihez jogom van, azért teszek. De a sofőr egy gyáva, tehetetlen, mulya alak volt, ráadásul idegbeteg is. Az emberek sem voltak semmik, ahogy saját magukért sem képesek tenni, leszarják a normális élethez való jogukat is, inkább szenvednek a büdős mocsárban, megalkusznak és meghunyászkodnak. Emberek, akik elfelejtenek emberként élni. Csupán azoknak elképesztő ez, akik tenni akarnak a jobb életért, az olyanoknak, mint én.

Ennyit az összefogásról.

Azért jutott oda ez az egész ország, ahol most van, és azért tud tovább süllyedni, mert ilyenek az itt élő emberek. Szarnak a másikra, de sokszor még oda is, ahol saját maguk élnek. Még magukat is leszarják. Mondanám, hogy meg is érdemlik a sorsukat, de sajnos az kihat az enyémre is, másokéra is. Én próbálok tenni ellene, de inkább érte, azért, hogy jobb legyen. De ez édes kevés. Egymagam kevés vagyok. Pedig, ha végre kinyitnák a szemüket, meglátnák a valót, hogy az összefogás micsoda erőket tud megmozgatni, ha egyszer megmutatja magát...